NÉPSZABADSÁG
Irak, Washington, Európa és (benne) mi
Az amerikai Irak-kaland kapcsán előszeretettel alkalmazott csúsztatások lassan elgondolkodtató méreteket öltenek a magyar médiában. Ezzel párhuzamosan az Európára való utalások jó része tökéletesen hamis színben tünteti fel a washingtoni stratégatanoncok ámokfutását fékezni-kiegyensúlyozni igyekvő kezdeményezéseket. Az már csak a hab a tortán, hogy mindeközben az iraki kontingens hazahívása körüli felelőtlen politikusi perpatvar a katonáink kiküldése mögötti egyetlen védhető racionálét teszi semmissé, visszamenőleg is.
Csúsztatások
Kitartásukban már-már lenyűgözőnek mondhatók azok a magyar zsurnalisztikai megnyilvánulások, melyek még a történelemkönyvekbe - legjobb esetben is - nagy hazudozók-ként bekerülő amerikai vezetők beismerő vallomásai után is próbálják menteni ami menthető. Tudniillik a már eredetileg is menthetetlenül átlátszó manipulációkból. Amikről immár az amerikai sajtó is látványos mea culpa-zással rántja le (utólag: jócskán-tragikusan utólag) a leplet. De az itthoni héják továbbra is kétségbeesetten kapaszkodnak ál-érveiknek még az árnyékába is. Így tehát hiába ismerte el Wolfowitz védelmi miniszter-helyettes, hogy kormányzati bürokratikus megfontolások miatt léptették elő a tömegpusztító fegyveres dossziét iraki casus bellivé; hiába túrják immár egy éve erősen motivált amerikai GI-ok tízezrei az iraki homokbuckákat; hiába nyilvánvaló hogy az azonnali vegyi, biológiai és nukleáris fenyegetés rémképe finoman szólva az évszázad túlzása volt - nálunk még ma is vannak, akik néhány fecskendőtől és pár rozzant kamiontól várják a megváltást.
Feledve a lényeget: a valós veszély feltárása a helyszínen tevékenykedő fegyverzetellenőrök, és nem pedig egy inváziós hadsereg dolga volt. Ám korántsem merül ki ennyiben az agyrém: egyesek itthon még a Szaddám-Al-Kaida kapcsolatot is tovább erőltetik. Annak ellenére, hogy Powell külügyminiszter - csaknem egy évvel a bizonyítós-vetítéses ENSZ BT-beli show-műsora után - személyesen elismerte: nem láttam kétségtelen, konkrét bizonyítékot a kapcsolatról, de úgy vélem, hogy egy ilyen kapcsolatnak megvolt a lehetősége. A lehetősége. Megvolt. Ezért kellett az elnöki beszédekben nem csupán az al-Kaidát, de konkrétan szeptember 11-ét is következetesen Szaddám rezsimjével egy bekezdésben, lehetőleg egy mondatban - de mindenképpen egy levegővétellel - említeni. S úgy általában: emiatt a lehetőség miatt kellett olyan médiakampányt folytatni, amelynek következtében az amerikaiak 70 százaléka tavaly ilyenkor meg volt győződve arról, hogy Szaddám Huszeinnek köze volt a World Trade Center elleni merénylethez. Persze még a megkésett tényfeltárási láz után is marad a harmadik - az eleinte hangoztatott érvek fokozatos ellehetetlenülésével párhuzamosan mindinkább előtérbe helyezett - ütőkártya: a demokrácia. Legfőképpen pedig az ő védelme (tudniillik a terroristákkal szemben). A gond az, hogy ezen a ponton még az előbbi két füllentésnél is látványosabban kilóg a lóláb.
Szinte bájosan egyszerűek azok a kommentátori próbálkozások, amelyek az Abu Graib-botrány kapcsán sajnálkozva-szomorkodva (és azért persze mélységesen felháborodva) emlékeztetnek arra az egyébként kétségtelen tényre, hogy mindez bizony a háborúk velejárója. Eközben pedig nagyvonalúan elfelejtik megemlíteni, hogy már csak ezért sem szerencsés háborúkat kiprovokálni. Vagy ha mégis az ún. választott háború opciója mellett dönt (és a nemzetközi jog félreseprésével azt keresztül is viszi) az ember, akkor attól kezdve minden mozdulatára úgy ügyel mintha porcelánboltba lépett volna.
Tehát például nem bombáz lakókörzeteket, és nem válaszol nehéztüzérséggel a csúzlira. Észben tartja, hogy az első cirkálórakéták megindításától kezdve még a csúzliért is ő a felelős. És azt, hogy ha akár csak egyszer is nehéztüzérséggel válaszol, azzal évekre előre garantálja, hogy még véletlenül se legyen hiány csúzliban. Ja, és persze nem kínoz foglyokat (még akkor sem, ha ez az utóbbi időben jól bejáratott és alighanem eredményesnek ítélt szokássá vált nála). Vagy ha már kínoz és ez kiderül, akkor nem pihenteti hónapokon át az erre diszkréten figyelmeztető Vöröskereszt jelentés(eke)t. Vagy ha kínoz és ez kiderül és ő pihenteti a jelentés(eke)t, akkor a több hónapos késéssel előtörő önvédelmi reflex hatására elindított vizsgálat megrendelői nem próbálják meg eltussolni az egészet. Mert ez még akkor sem mutat jól, ha itthon sokakat nem zavar abban, hogy éppen a fogolykínzási ügy napvilágra kerülése kapcsán zengjék az amerikai demokrácia dicshimnuszát. Ismét csak megfeledkezve a lényegről: Washington szent (ti. a gonosszal vívott) háborúja során nem ez az első eset, és főleg: nem ez az első beszámoló sem. Csak az eddigiekről nem jelentek meg képek...
A megható buzgóság iskolapéldáját mégis a történteket paradox módon a terrorizmus elleni küzdelembe beágyazó próbálkozások jelentik. Itthon még mindig van aki arcpirulás nélkül ismételgeti Bush elnök zengzetes szavait arról, hogy Irak a terrorizmus elleni küzdelem fő frontja. Az arcpirulás elmaradásánál persze sokkal súlyosabb, hogy három apró tényt is szisztematikusan elfelejtenek az idézet mellé beszúrni. Az egyik, hogy azért, mert az amerikaiak azzá tették. A másik, hogy nem csupán Irakot tették azzá, de rövidlátó politikájuk következtében nagyságrendekkel veszélyesebbé vált a globális terrorizmus-helyzet is. A harmadik kihagyás persze az, hogy legrégibb szövetségeseik minderre előzetesen, fáradhatatlanul figyelmeztették őket. Finoman jelezve azt a problémát, hogy Washington a különböző - még csak nem is a kihíváshoz kötődő - taktikai sikerek érdekében feláldozza a stratégiai célt. Módszereivel pedig (s itt ne csupán a foglyokkal való bánásmódra vagy a civilekkel szembeni aránytalan erőszak alkalmazásra gondoljunk, hanem általában az erősebb joga szerinti külpolitikai világértelmezésének leplezetlen vállalására) egyúttal végképp hitelteleníti, hosszú távon el is lehetetleníti azt. És amit a diplomaták nem mernek kimondani, de ami valamennyi aggódva figyeljük típusú európai megnyilvánulás mögött ott található: ha már eltorzítják-ellehetetlenítik a terrorizmus elleni küzdelmet, akkor legalább ne az általunk is vallott értékek jegyében, ne a mi demokráciánk, szabadságunk zászlaját lengetve tegyék. És (egyáltalán nem utolsó sorban) ne a mi bőrünkre.
Vakság
Mert ez az egyik leghátborzongatóbb ebben a bin Laden-Bush szerzőpáros vezényelte planetáris tébolyban. Hogy elsősorban mi isszuk meg a levét. Tudniillik mi, Európa. Akiket az Egyesült Államokkal ellentétben nem választ el óceán az egymást erősítve két oldalról hergelt arab-muzulmán világtól. Mert hogy részben szomszédosak velünk, részben köztünk élnek. És csak Európától remélhetnek segítséget saját (Bush elnök és csapata által nap mint nap tovább erősített) szélsőségeseikkel szemben. Ideje lenne egyszer és mindenkorra nekünk is megérteni végre: a többnyire al-Kaida márkanév alatt emlegetett iszlám radikalizmus számára az egyetlen potenciális veszélyt nem Amerika, hanem Európa jelenti. Az amerikai külpolitika, különösen pedig a jelenlegi adminisztráció és az ő iraki kalandorakciója egészen egyszerűen főnyeremény bin Ladennek és a hozzá hasonlóknak. Nem véletlen, hogy a tények fényében még a londoni IISS (International Institute of Strategic Studies: a brit és amerikai kormányzathoz szoros szálakkal kötődő, másfél évvel ezelőtt a háború melleti érvek sorával előrukkoló intézet) is kénytelen-kelletlen erre a következtetésre jutott.
A kérdés persze az, hogy Európa tud-e életképes alternatívát kínálni. A válasz az, hogy tud - ha hagyják. Ha nem állítják ostoba aki nincs velünk, az ellenünk van választások elé. S ha ennek következtében nem osztják meg az egyébként - integrációjuk kérdésében ugyan tébláboló, ám - a terrorizmus elleni küzdelem mikéntjének terén egymással a megtévesztésig hasonló megközelítést valló tagállamait. Ha nem bélyegzik gyengének, gyávának, megalkuvónak akkor, amikor saját hozzáállását éppen nem Washington szája íze szerint képviseli. Például amikor a Közel- és Közép-Keletre vonatkozó grandiózus elképzelések kapcsán töretlenül figyelmeztet: az izraeli-palesztin helyzet nem járulékosan, hanem elsődlegesen megoldandó feladat. Vagy amikor megemlíti, hogy ezidőtájt talán nem a legbölcsebb dolog a NATO-emblémát vörös posztóként lebegtetni a térségben. Vagy amikor azt a politikát folytatja, mely szerint az elmaradott országok-társadalmak fejlesztésére fordított összegek éppúgy a biztonságunk érdekében tett befektetések, mint a katonai kiadásaink. És főleg persze akkor, amikor azt hangoztatja: a tartós stabilitás kulcsát egyes egyedül a legalitás, a jog tiszteletben tartása jelenti. Hosszú távon ugyanis minden más visszaüt: kirekesztettség-érzést, kettős mérce benyomást, és folyamatos hivatkozási-toborzási alapot teremt.
Öngól
Mindeközben persze mi kitartóan vívjuk a magunk amolyan kis háztáji csatáit. Súlyos amnézia tüneteket produkálva, úgy mellékesen. Aki ugyanis a magyar kontingens kiküldése mögötti négypárti konszenzust arra hivatkozva próbálja megkérdőjelezni, hogy de a helyzet elmérgesedése nem volt benne a pakliban, az csupán saját naivitásáról és/vagy tanácsadóinak inkompetenciájáról tesz tanúbizonyságot. A nemzetközi közösség már a háború megindítása előtt kórusban hördült fel, amikor az amerikai védelmi miniszter úgy fogalmazott, hogy sétagalopp lesz az iraki kiruccanás. A Chirac-Villepin duett nem győzte ismételgetni : Ne feledjük: a háború megnyerését követően fel kell építeni a békét. És ne ámítsuk magunkat: ez hosszú és nehéz feladat lesz, mert meg kell majd őrizni Irak egységét, tartósan helyre kell állítani a békét az országban és egy, az erőszakos beavatkozástól erősen destabilizált régióban. A magyar katonák kiküldésének napirendre kerülésekor pedig már mindenki számára réges-rég nyilvánvalóvá vált egyrészt a felszabadítókat fogadó össznépi spontán virágeső látványos hiánya, másrészt jónéhány példa utalt a megszállóknak a stabilizálási feladatokhoz való kezdettől hibás, logikusan eszkalációba torkolló hozzáállására.
Ilyen körülmények között a mi picit sárga, picit savanyú politikai elitünk mindkét fele meglehetősen vitathatóan állt a kérdéshez. Furcsa módon nem az a baj, hogy az iraki részvétel mellett döntöttek. Emellett szóltak komoly érvek, még akkor is ha azok közül az első számú, leginkább védhető éppen az ő immár évtizedes, kollektív tehetetlenkedésük miatt rólunk kialakult megbízhatatlan szövetséges kép kompenzálása volt. Tudniillik az ígérget, de semmit nem csinál (vagy ha igen, azt is túl későn) szindrómára NATO-berkekben immár hagyományosan Magyarország a kapásból felhozott példa. Ami számunkra nem csupán imázs-szempontból káros, hanem gyakorlati okokból sem túl célravezető. Az Irak-misszió kapcsán az igazi problémát tehát sokkal inkább egyik oldalon a kormány érvelése jelentette (akik tökéletesen nevetséges módon egyenesen a Fehér Ház szövegíróitól kölcsönzött, debil szóvirágokat puffogtattak), a másikon pedig az ellenzék hozzáállása (akik a kiküldésre vonatkozó négypárti konszenzust feledve olyan benyomást keltettek, mintha a későbbi esetleges veszteségekből, amerikai ballépésekből próbálnának meg előre is politikai tőkét kovácsolni).
Abu Graib - hazai szinten - lényegében erre az amúgy is egészségtelen helyzetre tett rá még egy lapáttal. A kintmaradás-hazahívás dilemma kapcsán mindössze egyetlen, általánosító célzatú megjegyzés tűnik elengedhetetlennek. Nevezetesen az, hogy örvendetes lenne, ha ezt a dossziét végre sikerülne a pártok közötti kötélhúzásoktól elvonatkoztatva kezelni. Rossz magyar szokás, hogy nem vagyunk képesek belátni: vannak olyan össznemzeti - az ország külső fellépését, megítélését befolyásoló - kérdések, amelyekben felelőtlen, képtelen dolog belpolitikai megfontolások alapján állást foglalni.
Mi inkább a külvilágról megfeledkezve, saját kicsinyes iszapbirkózásainkkal, a másikon való fogáskereséssel, egymás minél látványosabb elgáncsolásával vagyunk elfoglalva. Amivel csupán azt érjük el, hogy az egész ország hatalmasakat zuhan (minekutána különböző imázsjavító buzgólkodásokra kényszerülünk). És láthatóan hiába kapunk akár dörgedelmeket, akár jóindulatú figyelmeztetéseket (s itt most nem csupán a NATO-ról, illetve Amerikáról van szó: az EU-csatlakozási tárgyalásainkat figyelemmel kísérő brüsszeli tisztviselők szintén azt nehezményezték leginkább, hogy a saját pozíciónkat sem vagyunk képesek következetesen, a belpolitikai pontszerzési versenytől elvonatkoztatva képviselni).
Mi minderre fittyet hányva, újra és újra beleesünk ugyanabba a gyermeteg csapdába. A mi kis saját, külön bejáratú csapdánkba. Ami szerencsére kisebb is, ártalmatlanabb is a világra, mint az, amelyikben a washingtoni külpolitika számít notórius visszaesőnek - viszont pont olyan értelmetlen.
